Lelkemben rend van. Tisztaság körülöttem. Bögre az asztalon kihűlt teával. Az ablak nyitva. Oda kint sötét. Napokkal ezelőtt még egy csiga volt a kezemben, majd kezedbe vetted. Arcomba füst csapódik, és poharam lassan kiürül. Fogtam még egy csigát. Mászik. Felszíne kicsit nyálkás, és vékony teste enni kér. Újabb kör és még egy csillag az ágyamon. 

Feltűnt, hogy két féle magasság félelem lakozik bennem. Az egyik, egész tűrhetően pici. Szinte jelentéktelen. Viszont a másik rakoncátlankodik, ha úgy adódik a helyzet. Az ablakból kinézve nem tűnik fel, hogy milyen távolság van köztem és a talaj között. De ha a párkányra ülök, és függőleges helyzetbe nézek le az teljesen más. Sokkal közelebbi az élmény, hogy leeshetek és úgy már nagyobbnak tűnik, mint bentről a biztonságból. Hozzá szoktatom magam. Még...

Mélységes tisztelettel valaki akárki. Engedelmükkel idéznék: „Ma is ráérek.” A csengő elromlott. Telefonom nem is volt. A hangom akadozik a hidegtől, de azért fogadok bárkit.

Nagy a csend. Hiába szólok kifele, nem válaszol senki. Bár, ezt már megszoktam. Még zavart állapotomban, míg össze-vissza beszéltem, rájöttem egy apróságra. Majd az elválás után, teát főztem magamnak. Hiányzott már. A bögre, tele finomsággal. Vigyáztam, hogy ki ne boruljon. Lassan megérintettem a felszínét és egy darabig csak néztem. Figyeltem elvarázsolt tekintettel, hogy olvad szét a cukor benne. Kis idő múlva már közelebb kerültünk egymáshoz. És...

Hova-hova- hova szaladsz te kis gondolat? Gyere csak vissza, még nem boncoltalak fel. Majd felhasított mellkassal már útnak indulhatsz. De vigyázz, ki ne folyjon belőled az élet. Különben nem érne semmit, hogy az enyém vagy. Mert nem, azaz ember ér hozzád utoljára, aki szeret. Az utolsó általában egy semmi. Egy érzéketlen, és értelmetlen mozdulat.  

Néha csak jó elbambulni a világon. Nem érezni, Nem gondolkodni. Csak ülni és nézni ki a fejünkből. Nézni a nőket, a gyerekeket, az állatokat. Egy pillangó egy hangyával sakkozik. Jó látni egy Nőt. Hallgatni a szuszogását. És mosolyogni. Neki és bele a semmibe. Az emberben ilyenkor megjelenik egy apró kis érzelmi fonal, mely a börtönből indulva a labirintus végéig vezet minket. Az idő előtt elfogyott fonál, szimbolizál. Gondolataim azon marcangolják egymást,...

Kedves Naplóm. 31. bejegyzés. Valahol megint átbasztam magam. Vártam 7 percet, de még senki nem szólt hozzám. Türelmetlen vagyok. Talán. A test megint enni kér. Hiába. Miután már önmagát teljesen felemésztette, kell neki valami új. Hús, vér, legyen egy kis zöldség is. Minden test különböző gondolattal és értelemmel. Elfogadom, hogy nehéz megérteni egy gondolatot, egy életet, de egy próbát, esélyt megér. Szerintem. 9 perc. Telefonhoz nem nyúlhatok. Bőr a...

Kezem végig simult arcodon. Tekinteted felsértette a mindennapjaimat. Később majd leülök és átértékelem ezeket. Világ vége. Világ vége? A világnak vége? Szavakkal lehet, de tettekkel is lehet. Mást mond a test és az agy. A szem és a tudat. A mosoly és az elme. Mindegy is. Ismét ugyan ott, mint napokkal ezelőtt. Eddig nem éreztem igazán a vesémet, de a gyomromat és a tüdőmet már igen. Aztán most jelentkezett a szívem is. Persze, nem rohant. Csak dobogott. Ez a...

Kilépett az ajtón. Majd visszafordult és elém állt. Félelmem felébredt és kijött mellénk. Egy ideig hallottam a hangját. Rám pislogott és elsétált. Nem nézett vissza, de félelmemet húzta maga után. Elvitte tőlem. Mégis a kétes, pislákoló fény felé ment. Nem nézett vissza. A gyertya kialudt és én lefeküdtem. 

Elhiszem, hogy nem én vagyok, ki kell e világnak. Ki majd megváltoztatja és helyre rakja ezt a társadalmat, melyben vagyunk. Valóban nem vagyok mindenható és nem tehetem helyre ezt a semmit. Persze, amennyiben semmi, ahol vagyunk. Képzeletek. Mostanában csak szavak. Szavakba öntve próbálom kifejezni önmagam. Kérdéseim még megválaszolatlanul állnak és hűen várnak egy nőre, ki megadja, mi a kérdőjel után imbolyog. Testek zuhannak nekem a szilánkok hegyén, de én csak...