Feltűnt, hogy két féle magasság félelem lakozik bennem. Az egyik, egész tűrhetően pici. Szinte jelentéktelen. Viszont a másik rakoncátlankodik, ha úgy adódik a helyzet. Az ablakból kinézve nem tűnik fel, hogy milyen távolság van köztem és a talaj között. De ha a párkányra ülök, és függőleges helyzetbe nézek le az teljesen más. Sokkal közelebbi az élmény, hogy leeshetek és úgy már nagyobbnak tűnik, mint bentről a biztonságból. Hozzá szoktatom magam. Még puha a föld. 

Mélységes tisztelettel valaki akárki. Engedelmükkel idéznék: „Ma is ráérek.” A csengő elromlott. Telefonom nem is volt. A hangom akadozik a hidegtől, de azért fogadok bárkit.

Nagy a csend. Hiába szólok kifele, nem válaszol senki. Bár, ezt már megszoktam. Még zavart állapotomban, míg össze-vissza beszéltem, rájöttem egy apróságra. Majd az elválás után, teát főztem magamnak. Hiányzott már. A bögre, tele finomsággal. Vigyáztam, hogy ki ne boruljon. Lassan megérintettem a felszínét és egy darabig csak néztem. Figyeltem elvarázsolt tekintettel, hogy olvad szét a cukor benne. Kis idő múlva már közelebb kerültünk egymáshoz. És éreztem friss, meleg illatát. Már másodszor. Nem félek kimondani. Szívesen töltök el időt egy bögre tea mellett. Minden alkalom különleges. Elmélyülésem közepette a párkányon ülve még szinte alélt állapotban észreveszem, hogy az idő lehűlt. Senki nem figyel rám. Egyedül vagyok. Csak az illatok és az emlékek csatangolnak még a szobában. Bár a nyitott ablakon elég sok tovaszáll. Míg testem eredeti hőét visszanyeri, leírom gondolataim. Bár… nem hiszem, hogy ma valakit is érdekelne. Ígérem, őszinte leszek. Foglalj helyet és mesélek. Ha szavam elakadna, akkor kérdések sorozhatják testem. 
 

Hova-hova- hova szaladsz te kis gondolat? Gyere csak vissza, még nem boncoltalak fel. Majd felhasított mellkassal már útnak indulhatsz. De vigyázz, ki ne folyjon belőled az élet. Különben nem érne semmit, hogy az enyém vagy. Mert nem, azaz ember ér hozzád utoljára, aki szeret. Az utolsó általában egy semmi. Egy érzéketlen, és értelmetlen mozdulat.
 

Néha csak jó elbambulni a világon. Nem érezni, Nem gondolkodni. Csak ülni és nézni ki a fejünkből. Nézni a nőket, a gyerekeket, az állatokat. Egy pillangó egy hangyával sakkozik. Jó látni egy Nőt. Hallgatni a szuszogását. És mosolyogni. Neki és bele a semmibe. Az emberben ilyenkor megjelenik egy apró kis érzelmi fonal, mely a börtönből indulva a labirintus végéig vezet minket. Az idő előtt elfogyott fonál, szimbolizál. Gondolataim azon marcangolják egymást, hogy foglalkozzanak e azzal, hogy ki érti meg szavaim. Ma is ráérek.

Kedves Naplóm. 31. bejegyzés. Valahol megint átbasztam magam. Vártam 7 percet, de még senki nem szólt hozzám. Türelmetlen vagyok. Talán. A test megint enni kér. Hiába. Miután már önmagát teljesen felemésztette, kell neki valami új. Hús, vér, legyen egy kis zöldség is. Minden test különböző gondolattal és értelemmel. Elfogadom, hogy nehéz megérteni egy gondolatot, egy életet, de egy próbát, esélyt megér. Szerintem. 9 perc. Telefonhoz nem nyúlhatok. Bőr a bőrön simult és ezzel vége az estének. Ha válasz érkezik, kérem, csak jöjjön be, üljön le és mondja el nekem. Köszi. 

Kezem végig simult arcodon. Tekinteted felsértette a mindennapjaimat. Később majd leülök és átértékelem ezeket. Világ vége. Világ vége? A világnak vége? Szavakkal lehet, de tettekkel is lehet. Mást mond a test és az agy. A szem és a tudat. A mosoly és az elme. Mindegy is. Ismét ugyan ott, mint napokkal ezelőtt. Eddig nem éreztem igazán a vesémet, de a gyomromat és a tüdőmet már igen. Aztán most jelentkezett a szívem is. Persze, nem rohant. Csak dobogott. Ez a hülye meg hallotta. Még nem fáradtam el. És ahogy hallom nem csak én. De aranyos. Mostanában nem mutatkozott. Ismét ugyan ott. Szavak, melyek rosszul esnek nekem. Párnacsaták egy hó labirintusban. Hó angyalkával körbe véve. Én is látom, hogy elolvadt, de mindig marad valami. Több minden harcol egymással, mint aminek a jelentőségét felhozzuk és észrevesszük. Vagy leírjuk. Vagy. Vagy aludni térek lassan. Aranyból szobrot fogok készíteni, vagy bronzból. De lehet, hogy gyémántból fogok csiszolni valamit. Bőgő hangját hallom. Szétszóródni látszottak az álmok. Párat el is engedtem, de a fontosakat megtartottam. Jöttek-mentek. Unalmas szóismétlések. Mondatok. Elbúcsúztam az éjszaka. Több mindentől. Nem jön ki szívem a számon. Esetleg valaki meghallgat? Sűríthetem, feltalálták már a folyamatot. Állok, mint egy utolsó szál és várom a nézőtérről, hogy valaki felemelje a kezét. Szavakat már nem várok. Néztem egy csillagot az éjjel. Kedves volt. Legalábbis elég csendes velem szemben. Nyílván. Ott volt a hold mellette, elvoltak ketten. És persze az a rengeteg csillag még mellette. Viszont a napfény se ragyog úgy, ahogy arcod. Kezdem kicsomagolni magam. Szemem lehunyva hasító fájdalmat vés idegrendszerembe. Édes fájdalom, keserű ízek. Édesség bőr felszínéről, keserűség pultot támasztva. Bár… az egyik finomabb. Elcsendesedett mindent, így hagyom, hogy gondolataim testem körül zajongjanak. Amelyik táncol, azt le is írom. Meglepődötten veszem észre, hogy olyan sok gondolatom nincs. Legalábbis nem változatos. Ugyan az cammog keresztül, csak más-más formában és helyzetben. Ma még becsenget a boldogság és megfürdik az életben. Amúgy néha megkérdezem magamtól, hogy gondol-e rám. Biztosan szokott. Hülyeségeket beszélek megint.  

Kilépett az ajtón. Majd visszafordult és elém állt. Félelmem felébredt és kijött mellénk. Egy ideig hallottam a hangját. Rám pislogott és elsétált. Nem nézett vissza, de félelmemet húzta maga után. Elvitte tőlem. Mégis a kétes, pislákoló fény felé ment. Nem nézett vissza. A gyertya kialudt és én lefeküdtem. 

Elhiszem, hogy nem én vagyok, ki kell e világnak. Ki majd megváltoztatja és helyre rakja ezt a társadalmat, melyben vagyunk. Valóban nem vagyok mindenható és nem tehetem helyre ezt a semmit. Persze, amennyiben semmi, ahol vagyunk. Képzeletek. Mostanában csak szavak. Szavakba öntve próbálom kifejezni önmagam. Kérdéseim még megválaszolatlanul állnak és hűen várnak egy nőre, ki megadja, mi a kérdőjel után imbolyog. Testek zuhannak nekem a szilánkok hegyén, de én csak egy fele tudok figyelni. Elhomályosodott minden egyéb gondolatom és érzelmeim átvették az irányítást. Csak félek. Mint mindenkiben bennem is merülnek félelmek. Próbálok úrrá lenni rajtuk, és megmutatni, hogy rendben folynak a dolgok, de olykor nem megy. Talán túl gyenge vagyok hozzád. Uram, most térdeljek le és imádkozzak? Ugyan már, hagyjuk egymást ezzel az álszent hazugsággal. Helyezd magad kényelembe, míg utamat nézed, melyen szenvedek. Köszi. Nem haragszom, hiszen valahol én magam léptem erre az útra. Megbocsájtok e világnak és elvárom, hogy ne nézzenek rám alázattal. Néha nehéz. Talán a jelentkezők még mindig jelentkeznek. Most kicsit más a helyzet. Feladtam a leckét magamnak, de azt remélve, hogyha már saját magammal baszok ki, akkor oda figyelek. Miért is lett volna ez rendben? Szívem mostanra már biztos alszik, csak a körül ölelő test az, mely hever és pötyögtet. Elmém kiüresedett mára. Átadom magam a boldog perceknek, melyet a mai napon átéltem. Mert minden perc boldog, melyet átélek, mikor szívem dobog. Habár van, hogy a téma nem a legkecsegtetőbb számára, de elviseli, hiszen ez ezzel jár. Nem választhatom meg, hogy mikor miről legyen szó. Szavak, melyek rosszul esnek az embernek. Aztán a többit majd elintézi az erő, melyet a szerelem épít fel. Hiszen, mindent elmulaszt minden. Jöttek-mentek. Sokféleképpen fejezhetném ki, hogy mi tombol e parányi testemben. De talán nem is akarom. Ki szeretne vagy rájön magától, vagy hagy elveszni az idővel. Mert, mint tudjuk, az idő mindent megváltoztat. Néha kinevetem magam és a mondataimat. Az időt megállítva írom e sorokat és gondolok a szuszogásra, mely körbe ölel. Mert hallom ám. Hallom, amit szeretnék. Azt azért tudjuk, hogy a világ egy személyben is lehet, ugye?

Ha kérdezek, várok egy választ. Ha kérdezel, adok egy választ. Így működik ez. De általában csak kérdések vesznek körbe, s a válaszok elkerülnek. Ha kérdés támadna benned, szemedbe nézek.