Találkozás egy ismert ismeretlennel. Húsz perccel korábban álmos tekintettel kanalazom magamba az aznapi ételmennyiséget. Olyan, mintha ellentmondanék önmagamnak. Elég, de mégsem, de elég, abbahagyom. Előkeresem kabátomat a szekrény mélyéről, ahova nem is oly rég ejtettem. Majd sálamat – később már megbánva – elhajítom magamtól és felöltöm testemre a vackokat. Hangok, melyek maradásra késztetnek, de tudatom előre menne. Kilépek az ajtón. Az őszi félhomályban tapogatom a kulcslyukat, de semmi eredmény. Villanyt kapcsolok és örömmel elkiáltom magam, hogy sikerült. Persze, mindezt befelé. Elindulok a folyóson és közben azon gondolkodom, hogy milyen perverz szerelmi életet él a kulcs és a kulcslyuk. Minden nap türelmetlenül várják, hogy a hideg fém a súrlódástól felmelegedjen és elmerüljenek egymásba. És ezt naponta eljátsszák. Kevés idő jut nekik az élvezetre, de ennyivel is megelégednek és várják a következő alkalmat. Közben megérint a friss szellő. Aszfalt, kavics, aszfalt, kavics, fű, beton, aszfalt, föld. És már ülök is a padon. Messziről meglátok egy kis foltot. Közelít felém. Türelmetlen lettem. Majd elmegy mellettem. Mosolygok rajta. Apró életszerű lények játszanak a parkban. Némelyiknek még neve is van. Egyedül vagyok. Az idő telik. Tudatomat megpróbálom kiüríteni, de nem sikerül. Idézem magamban az elmúlt napokat. Mosolygok rajta. Vagyok az idő, ami egyedül telik. Látom. Kezdődik.