Törpének érzem magam. A tó, oly nagynak tűnik mellettem. Pedig minden nap ott sétálok a tövében. Megszokhattam volna. Aztán a felhők. Messze is vannak és nagyok is. Még a kövek lábam alatt is szikláknak tűnnek. A fű, mintha egy nagy nádas árnyékában másznék. Az úton átkelve, mintha egy sündisznó tempójával haladnék. Közben fények zakatolnak felém. Lépcsőket egy hegymászó technikájával hídalom át. Megcsinálom. Az idő ellenem van, de végül is ráérek. Ma csatlakozott mellém még egy törpe. Tegnap láttam még kettőt az út túloldalán. Néha a törpék is kimozdulnak a zugból, melybe taszítva lettek. Elviselhetetlen időnként, ahogy a szemek csattannak arcom felszínén. Mintha nem tartoznék közéjük. A nagy torz állatok, mint egy sólyom a patkányra, úgy csapnak le. Majd egyik nap minden megváltozik. Jön Hófehérke és a világot rendbe rakja. Persze csak átmenetileg és időszakosan. Nem tud megváltani mindenkit, de van néhány lélek, akin segíthet. Vagy talán már segített. Nem hittem a mesében. Nem gondoltam, hogy jön valaki, aki helyre állítja a világ gondjait. Az is lehet, hogy csak bennem játszódik ez le és a világ ugyan olyan nyomorult, mint eddig is volt. Viszont, azt kimerem jelenteni, hogy a tó vesztett pár vízcseppet, a fűre én vetek árnyékot és az út, mely hosszúnak tűnt csak egy szempillantást vesz el az életemből. Tart pár napig, majd megszakad a folyamat. Meg kell tanulnom együtt élni, szinte mindennel.