Peronon állunk. Elnézem a sínek végtelen párhuzamát. Az esti fény pislákol. Kialszik, begyullad. Van, aki hamburgert szorít művész kezei között és kínálja jámbor fivérét. Süvítő szelek arcomba csapnak. Mellettem sikoltoznak a vaskerekek. A fülkében elfoglaljuk helyünket és már indul is a kirándulás az űrbe. Kilőttek minket. Figyelemmel kísérem végig, ahogy elhagyjuk a megszokott földet. Már nem izgulok. Túltettem magam minden efféle érzelmen. Szőke búzamezők képe idéződik fel bennem, amíg nézem az űrbe lőtt kutyák holtat élesztő nyugalmát. A hamburger jó lakottságot idéz elő az emberbe. Olyan, mintha megszűnne a világ egy kis időre, amíg újra meg nem éhezel. Relatív, hogy kinél mekkora ez az időszak. Megszűnik a tér és idő fogalma. Megszűnnek a zajok. Megszűnik minden, mi addig zavart. És lássuk be, ki szeret éhezni? Szóval a gyomor üres, de az agy tele van.