A jól megszokott, de néha már idegesítő hang szakítja meg álmaim reményteljes vonalát. Mindennapos nyugodtsággal ébredek. Semmi szokatlan. A napkelte elárasztja a szobát. A gyerekek még alszanak és én nehezen, de ráveszem magam, hogy kibújjak a meleg takaró alól. Pozitívan állok a napnak elébe. Köszöntöm az alvó lelket mellettem és megkeresem Hófehérkét. Elkezdődött egy újabb lap festése életem füzetébe. Végrehajtom, az ilyenkor már szinte monoton feladatokat. Rendbe rakom testemet a konyhában és a fürdőben egyaránt. Következik a felkelést követő második legszebb dolog. A kávé. Egészen odáig remekül halad minden, amíg nem találom az egyik elengedhetetlen eszközt. A kis kanalamat. Az egyetlent. A problémát áthidalva elfogyasztom a kimért koffein adagot, de mégsem ugyanaz. Túlteszem magam ezen az ominózus eseten és neki vágok a sétának. Úton és útszélen panaszolom a korai tragédiát, de szavaim nem érnek célba. Valahol elvesznek a hangom kibocsájtása és a fülek befogadó képessége közötti elég terjedelmes intervallumban. Szóval, ismét magamban morgok. 80 perces aggodalom veszi kezdetét, amíg újra a hadszíntéren találhatnám testemet, hogy elveszett pajtásomat keressem. Vörös kihaltságban mindenki pattanásig feszült. Mintha a húrokat feszíteném egy gitáron. Talán együtt éreznek velem, pedig nem is meséltem el a balszerencsétlenségemet. Gondolatolvasók lennének? Hazafelé sétálva agyam pörög, mint akiét begyógyszerezték. Csak a mellettem haladó hófehér ragyogás nyugtat és tőle próbálom elringatni magam. Félig sikerült is. Újra a fronton. Bajtársamnak mesélem az imént említetteket és laza, de egyben őrült nyugalommal ereszti le ujjait, melyet ökölbe szorítva tartott felém haladva. Kicsinek pici kezében ott van. Nem veszett el. 3,5 perc múlva az ablakpárkányon kevergetem a kávémat.