Egy euforikus roham tört fel bennem. Amúgy is vidám volt a reggel, de ez még ráerősített. Mondhatni dobott rá még egy lapáttal. Korábban nem így volt. Édes hangokra ébredtem. Az első hang, melyért hónapokig sírtam, az nyugtató, fiatalos, és szerető volt. De most megváltozott, enyhén, nem eltúlozva mondhatom, hogy zavaró. Álmaimat ismét megzavarták. Lassan hozzá kellene szoktatnom magam, hogy egy kibaszott álmomnak sincs vége. Miért van az, hogy amelyik álomra emlékszem, azt félbe szakítják? Szülök, barátok, egyéb hangok, amik felébresztenek. Legyen ez hegedű torz éneke, vagy egy telefon csörömpölése. Szóval álmaink félbe maradnak és akkor a hülyegyerek törheti a fejét, hogy vajon mi lett volna a tökéletes befejezés. - A tökéletességről majd később. – Egyszerű magyarázat, mely a 19 év rövid éveiből állnak össze. Álmok jönnek az éber állapotban és jönnek éjjel az alvás állapotában is. Amit felállítunk ébren önmagunkban, elképzeljük, de nem tudjuk, hogy valóban úgy fog e végződni. Vannak befejezési formák, de a bizonytalanság is közre lép, hogy tényleges lesz e. Éjjeli álmainkat, ahogy már említettem félbeszakítják. Esélyünk sincs a végére. Ha vissza is alszunk, akkor már a tudat és a tudatlanság határán ingázunk. Tehát, a tudat már irányítja a befejezést. Vagy képtelenek vagyunk befejezni. A két álomtípus hasonlít egymásra. Az egyikben van, egy bennünk felvázolt végkifejlet, a másikban nincs. De összességében egyiknek sem tudjuk a végét. Mert nincs vége soha. Az álmaink pihennek bennünk, amikorra már azt hisszük, hogy elfelejtettek. – Visszatérve. Fáradtan szálltam le a hajóról, melyen szárnyaltam az éjjel. Laza villásreggeli, amit kávéval öblítek le. Majd ki a hidegre. Ujjaim perceken belül elfagytak és láttam, ahogy tüdőmből lehelem ki a bennem megfáradt levegőt. – Most nem érzem feleslegesnek a levegővételt, kivételesen ismét van miért kérni, magamnak, Tőled. – Előttem a benti kényelem kiselejtezett hulladék. Rámosolygok, de csak a rideg, megfagyott szilárdságot látom. Kezembe ragadom a délelőtt pajtásomat, ami vas és fa. Világ egyik legrosszabb párosítása. Mintha egy külön rám szabott kényszerzubbonyban lennék, és ezt a zubbonyt, akit a legrégebb óta ismerek nő szabta rám. Néha próbálok kiszabadulni, de nem tudok. Némely madár is nehezen hagyja el a fészkét. Pedig ki nem szeret szárnyalni? Mint a legtöbb ember én is azt teszem, neki állok végül annak, amire rákényszerültem. Pihenésképpen melegséget árasztok testvéreim köré. Tüzet rakok, hogy más ne fázzon. Rákellett jönnöm, hogy vannak helyzetek, amikor a tudatommal felállított egom, háttérbe szorul a fizikai érintettségében. Egy halott bosszúja. Ezt a címet adnám a velem történt eseménynek. Finom fájdalom, mely aggodalmakat és gondolatokat idézett fel. Fahordás közben már azt hinném, hogy nincs benne élet. Éppen a Halál kapujába hordtam a holtakat. A feldarabolt semmibe vett testeket. Fura mód a henger tud gurulni. Tud, ha meglökik, ha lejtőn van, ha fújja a szél, vagy rálép egy láb. Az utóbbit választottam. Bokámat magam alá fordítva behajlítom lábamat és a hajlásszög kábé 55. fokában térdem édes kalácsa fémes felülethez ér. Persze mindez másodperceken belül és irányíthatatlan testel történt. Majd a földön fekve nevetek magamon. A szerencsétlenségemet kinevetve eldőlök egy picit. Később folytatom a dolgomat. Behunyom szemem és türelmes leszek a fájdalom minden pillanatával. Mindjárt felkelek.