régen.
Vöröslő ujjbegyeimmel újra és újra próbálom megfogni a bögre, forró peremét. Várok. Hűl, ahogy kint a levegő. Idővel magamhoz ragadom a szilvás- vaníliás- fahéjas ízeket. A tudatom magamra zárva. Magányom szirtjére ülve elmerengek az elmúlt heteken. Ráérek, messze még a Napkelte. Ma éjjel nem alszom. Ma éjjel emlékeimmel fogok játszani. Elég érdekes játék. Sok szereplő, helyszín és homály. Az elme, mely feled most erőt vesz magán és felkaparja a múltat.
(izgatottság)
  Körbe tekintve mindenki tudást próbál magába vésni. Utolsó percek. Izgalommal teli a Vörös kihaltság. Kabátomat lassan levetem magamról és mosolyogva figyelem a remegő arcokat. Pár perccel ezelőtt vettem fel magamra a melegséget, hogy könnyebb sétát tehessek a december pelyhei között. A Hó-fehérke hatása vakítja szemem. A hideg levegő lassítja tüdőm, míg a boldogság gyorsítja szívem. Nem kapkodok levegő után. Élvezem a reggel zamatos izét. Néhol egy kis parfüm is megcsapja orrom. Szóval leülök és a lapot üveges tekintettel nézem magam előtt. Üres. Majdnem hasonlítunk. Türelmem van, hogy elhagy és van, hogy velem van. Ez olyan kettős állapot volt. Toll a kezemben, mondatok egy sorral előttem. Hazafelé sétálva köszönettel mögöttem, rájövök, hogy van élő Virág, mely segít az embereken. Sokféle virágot megismertem már az elmúlt években, de most különbözőt találtam a többitől.
(jelen)
Kortyok csúsznak le torkomon és villámlások idézik bennem a képeket. Szemem lecsukódni vágyik. Az idő megállt, csak az óra pörög körbe-körbe. Felesleges. Én irányítom az időmet.
(újabb ünnepek)
Sáros-latyakos idő. Szép fehér este helyett. Megszokás. 12 hónap várakozás a fehér, csillogó, szeretet teljes estére. Aztán a napján nincs más, mint kapkodás, sürgetés, egy kevés veszekedés. Majd később béke. Tehát, semmivel sem különb, mint a többi nap, többi estéje. Kivétel egy-két ajándékkal, egy zöld ragacsos fával a lakás közepén, pár dísszel és fényes terítékkel. Legtöbben a szokások rabjai vagyunk. Mástól látjuk, átvesszük. Jónak tűnik, átvesszük. Elhitetjük magunkkal, hogy ez az a nap, amikor mindenki szeret mindenkit. Csak akkor azt nem értem, hogy miért halljuk a tévében még ezen az estén is, hogy raboltak, gyilkoltak, verekedtek? A válasz egyszerű. Mert ez is olyan nap, mint a többi. Ki mondta meg, hogy évi egy napon kell szeretni? Mert ez a szeretet ünnepe, mert ekkor született egy vallás szerint valaki? És az én gyermekem születése nem szeretet ünnepe? Őt legalább ismerem. Szóval, összeül minden kibaszott család, ölelgetik egymást, etetik egymást és másnap, mintha semmi nem történt volna, felkelnek és elmennek a munkahelyükre dolgozni. És kezdődik, minden előröl, a következő 365-ra.
(újév)
Has, fej és látási zavarok. Reggel főleg, de még délben is tart. Estére csillapodik pár szem bogyó után.
(ismét itt)
Magamhoz térve, gondolataimból és emlékeimből kimászva érzem a teám és vesém harmonikus összjátékát, mely arra sarkkal, hogy pihentessem múltbeli kalandozásaimat.
(első hét)
Nagyvárosi szelek, forgalom és egy Csillag a szállásom közelében. Nem volt magányos a Hold azon az estén. Csillagok körbe ölelték, fent-lent. Bár nem tudtam, hogy ennyit képesek mozogni. Kerek asztal körül üldögélés. Pár kocka sütemény és lapok, füzetek társasága. Figyelmem kalandozik. Kezem tollat ragadva írja pillanatnyi gondolataimat. Kivilágosodott, míg kávémat kevergettem. Újabb séta és izgalmak veszik át az irányítást az emberi agy felett. Sort sor után kihagyva, egymástól elszigetelten helyet foglalunk. Majd üres lappal, üres fejjel tovább állunk. Ez a nap megbukott. Ideig-óráig. Haza érve ebédet morzsolok magamba és egy kis tudást sodrok a világból.
(éjjel)
Kihűlt. Ezek után egy-két jég kocka az útról és jeges tea. Eleget melengette testemet. Majd a fűtés dolgozik ezek után helyette. Tovább kell lépni és újítani kell mindig.
(36 óra)
Megszokotthoz képest korai ébredés. Reggelire már nincs idő, készül az ebéd. Délutáni beszélgetés barátokkal, majd este munka. Fél háromkor ajtónyitás, kezdetét veszi ez a nap is. A színház várja, hogy csillogóvá varázsolják. Én meg várom, hogy reggelit üssön az óra. Hajnalban egy gyors telefon és egy hirtelen jött ismerős betessékelése. Újabb kávé. Ez már a második és még csak hét óra van. Idővel szállingóznak az emberek körülöttem és én sokat nem észlelve belőlük barangolok a termek között. Testem ágyba húzna, de agyam gátat emel elé és ébredésre bírja. Korán van még. Lassan akár merre nézek esküvői ruhákat, díszeket látok. Elkészült a kiállítás. Kezdetét veszi az igazi munka. Vendégek jönnek-mennek és én mindenkire kedvesen mosolyogva köszönök. Főleg, ha kifele mennek. A fő teremben…
(zajok)
Hirtelen erős csörömpölés szeli ketté utam a jelen és múlt között. Szívem erős dobbanás szinte kihasította mellkasom. Maradék frissítőmbe hörpintve felállok és körbe tekintek a sötétségben. Sehol senki. Ismét a szél szórakozott velem. Idővel megszokom. Testemet megmozgatva, arcomat megmosva ismét leülök, de már unalommal tekintek az időutazásra. Vajon a törpék alhatnak már? És Hófehérke szundíthat? Oly sok minden ötlik fel bennem, hogy szinte nem tudom, mit vegyek komolyan. A Nő, meg tanult már élni? Vagy még mindig hazugságra alapozott érzelmekkel játszik? Nem. Nem vagyok benne biztos, hogy valaha is képesek leszünk mindannyian hazugságok nélkül játszani. Valahogy át kell baszni a másikat. Lassan ez ösztönössé válik. Mint az étkezés, vagy az alvás. A kérdés mégis felmerül bennem, hogy ki az, kivel érdemes játszadozni és ki az, akivel nem. El tudja dönteni, hogy ki értékes és ki lehet az, aki feledésbe veszhet? Kérdésiemre választ hiába várok.