Újra kipróbáltam, hogy milyen kiülni magányom szirtjére. Málnás illatokkal olvasztottam fel a hideg-szeles estét. Kicsit de ja vue érzésem támadt. Mindezek közben rájöttem, ha jobban belegondolok nem is vagyok magányos. Magányos, ki annak tartja magát. Kinek nincs elég képzelő ereje. Szóval körbe tekintettem és látom, hogy a Hold is egyedül van oda fent. Ma éjjel nem társultak mellé csillagok. Kint az országút is egyedül van, autók sem járnak erre. Viszont a cukor szemek sokan voltak, de azt meg felolvasztottam a teában, így eggyé váltak. Arra gondoltam, hogy én is eggyé válhatok a körülöttem lévőkkel. Társamul fogadtam a Holdat, a szelet, a tollamat, a füzetemet és mindezekkel a hátam mögött leültem a magányom elé és megkérdeztem, hogy akkor most ki a hülye? Két alternatíva került elő. Az egyik szerint én vagyok, hogy ilyenekkel foglalkozom, és hogy képes vagyok rá. A másik, hogy magányom lenne az, aki azt hitte, hogy legyőzhet és magamba fordíthat. Igazából ezt már valahol elérte, nem tudom, hogy miért töri még jobban magát. Elég már ez is. Van mellettem erő, hogy ne csússzak vissza.