Kezem végig simult arcodon. Tekinteted felsértette a mindennapjaimat. Később majd leülök és átértékelem ezeket. Világ vége. Világ vége? A világnak vége? Szavakkal lehet, de tettekkel is lehet. Mást mond a test és az agy. A szem és a tudat. A mosoly és az elme. Mindegy is. Ismét ugyan ott, mint napokkal ezelőtt. Eddig nem éreztem igazán a vesémet, de a gyomromat és a tüdőmet már igen. Aztán most jelentkezett a szívem is. Persze, nem rohant. Csak dobogott. Ez a hülye meg hallotta. Még nem fáradtam el. És ahogy hallom nem csak én. De aranyos. Mostanában nem mutatkozott. Ismét ugyan ott. Szavak, melyek rosszul esnek nekem. Párnacsaták egy hó labirintusban. Hó angyalkával körbe véve. Én is látom, hogy elolvadt, de mindig marad valami. Több minden harcol egymással, mint aminek a jelentőségét felhozzuk és észrevesszük. Vagy leírjuk. Vagy. Vagy aludni térek lassan. Aranyból szobrot fogok készíteni, vagy bronzból. De lehet, hogy gyémántból fogok csiszolni valamit. Bőgő hangját hallom. Szétszóródni látszottak az álmok. Párat el is engedtem, de a fontosakat megtartottam. Jöttek-mentek. Unalmas szóismétlések. Mondatok. Elbúcsúztam az éjszaka. Több mindentől. Nem jön ki szívem a számon. Esetleg valaki meghallgat? Sűríthetem, feltalálták már a folyamatot. Állok, mint egy utolsó szál és várom a nézőtérről, hogy valaki felemelje a kezét. Szavakat már nem várok. Néztem egy csillagot az éjjel. Kedves volt. Legalábbis elég csendes velem szemben. Nyílván. Ott volt a hold mellette, elvoltak ketten. És persze az a rengeteg csillag még mellette. Viszont a napfény se ragyog úgy, ahogy arcod. Kezdem kicsomagolni magam. Szemem lehunyva hasító fájdalmat vés idegrendszerembe. Édes fájdalom, keserű ízek. Édesség bőr felszínéről, keserűség pultot támasztva. Bár… az egyik finomabb. Elcsendesedett mindent, így hagyom, hogy gondolataim testem körül zajongjanak. Amelyik táncol, azt le is írom. Meglepődötten veszem észre, hogy olyan sok gondolatom nincs. Legalábbis nem változatos. Ugyan az cammog keresztül, csak más-más formában és helyzetben. Ma még becsenget a boldogság és megfürdik az életben. Amúgy néha megkérdezem magamtól, hogy gondol-e rám. Biztosan szokott. Hülyeségeket beszélek megint.