Fáradt, szokásos délelőtt. Olyan megszokott őszi. Kérnék még a jóból. Vissza a párnák közé. Ott vannak az álmok, melyekben látom testemet kívülről. Furcsa volt. A meleg levegő átjárja testem mindent porcát. Izzadok és szomjazom a friss oxigénre. Egy vascsőbe zárva vonulok az emberekkel. Így ötlik fel bennem pár hónap, mely eltűnt valahol a kukám és a szemeteszsák között. Minden egy helyre rakva. A rend és a tisztaság leült és jól érzik magukat. Túl gyors minden, mintha egy hang lennék a levegőben. Jövök, és már megyek is. Vagyok, és már múlttá lettem. Forog a film és én szerepelek a vásznon. Hátra fele a világnak. Szívem és lelkem kibékültek. Tudatom lassan visszaáll a régi csapába és a test boldog lesz. Az élet hozta-adta ajándékot, az élet is veheti el. Mert vegye el, ha boldog lesz. Beszélgetni támadt kedvem. A szavak jönnek is ki maguktól, nem kell őket erőltetni, de valahogy a közönség nem hajlandó figyelni. A többség. Sajnos. Mindenki önmagával van elfoglalva. A Nap sütkérezik és mosolyogva figyeli, hogy beálltam a mederbe én is. De kérem szépen, nem sokáig fog ám ez tartani. Bizony, hamarosan véget ér a kis párhuzam.