Folytonos jelek és jelölések. Bánatok, átkok, hitek, tévhitek. Bolyongások, szorongások. Szavak, életek. Éltető szavak. Halál. Napfény. Nap. Egyedül minden. A szavak, a lelkem. A tóparton a létet kiheverem. Túl a határokon. Tenyerembe fektetem arcomat. Napba nézek és látok sok-sok ezernyi pillanatot. Emlékeket. A múltat, mely fel akar emészteni. Nem hagyom. Kaput láttam. Hírnökökkel találkoztam, aki próbáltak a helyes útra csalni. Talán elhiszem. Talán hinni akarom. Szükségem van rá. A mélyben sötét van. A kapu előttem áll. Lehunyt szemmel tüzet látok. És a döntés előttem. Bennem van. Érted. Érte. Magamért. Segítséget nem kaphatok, nem kérhetek, és nem adhatok magamnak többet. Elfogyott a remény. Eltűntek az életben azok a percek, melyeket boldogságnak véltem. Hazugságok, képmutatások. Képek mutatása és a festék olvadni kezd. Folyton elolvad és a vászon üresen marad, ha a szív már teljesen elszárad. Fogni szeretném a kezeket, az élő és a holt kezeket. Evilági élőlényeknek élni, a halállal teázni, kávézni és örülni, hogy a boldogságot láttam. Mert láttam a boldogságot. A méltóság, a beteljesülés, az évek és az éden élet ott volt mellettem. Ültem, hallgattam és elsétált a perc. A reményteli és az, mely itt tart. Közeledett, lassan és határozottan. Nem voltak gyors léptek. Idős és magabiztos lábak követték egymást. Majd elhaladt, nem szóltam, nem mertem és bírtam. Megfordulva újra felém. Hinni kezdtem bennetek. És tovatűnt… leült, elengedte a kezét, megpihent és hazasétált. Figyeltem viselkedését, próbáltam átélni és érezni, hogy van még ilyen. A szemem nyitva. Egyenesen előre tekintek. Nem fordult el a figyelem. Ismételt körökbe kezdtem a parton. Csobogás. Hitelt vettem. A gondolatok a testtel együtt körben járnak. Nagy távolságok a kettő között, de a vége még mindig és mindig és újra, folyton ugyanaz. Csal a csalódás, mert csak az elme tud elvarázsolni. A szívet felvettem még a múlt év előtt és azóta hordozom. Valahol most is itt van mellettem. Azt hiszem. Nem foglalkozom már vele. Csak azzal, akihez csatoltam. Lehullott a hó és a padon fehérség támadt. Feltámadt a lélek ostromlott bástyája. Lapok és oldalakon a szerelem leírt változata. Magányos érvek, hogy érdemes. Folytatnám még, de letérdelt elém a múlt és bárdot adott a kezembe. Újabb döntés előtt és a vége ugyanaz lesz. Az út, melyen keresztül-kasul sodródom, a tenger, melyben viharokon vergődőm át, a folyó, melynek erős a sodrása. Minden, minden küzdés után ott vár a nyugalom. Nem kell már semmi. Csak egy kis szélcsend, egy kicsi, apró… apróság.