És végül megtalálni a hitet. Megtalálni a felsőbb hatalmat. Megtalálni önmagunkat. Az utat, a lelket, a nyugalmat és mindent, ami szükséges a saját létünk alapjaihoz. Mert nincs más, soha nem is lesz más, csak önmagunk. Körülöttünk lévő világ csak a képzelet. A rossz és jó dolgok mérlegelése csak a hit által lehetséges. Az által, hogy mit minek nevezünk, hogy mennyire veszünk el egy-egy dologban. A szellemi lét, mely tovább viszi a testet. Csak a hatások és ellenhatások érvényesülnek és közben keresgélés. Mindent egybevetve lehetünk boldogok. Az apróságokat eltörölve csak átlátni az összességét és azt érezni. Nem figyelni a pillanatokra, a jelentéktelenre. Lebegni és szárnyalni. Eltorzulni és megfoganni. Újra az életben, a halál gyermekeiként. Mert kinek van hatalma és befolyása rajtunk, mint annak, aki teremtett. Aki által születtünk, élünk, és aki nevel. Felnevel, megnevel. A dolgok rendszerességét ki lehet ütni, ahogy magunkat is. Külön-külön sodródni és sodorni, majd elvegyülni. Továbblépni, átlépni és kilépni. Tovább a mindennapokon, át egymáson és ki a testből. Mert kívülállók vagyunk, csak utasok. Ide jöttünk és azt hisszük, hogy minden a miénk. És majdnem minden a miénk is. De hagyjuk el egy picit, a testet, foglalja el a szellem a teret és a test zsugorodjon. Mit akarunk? Semmit, csak egy kis boldogságot. Önfeledt szeretet. És mindez ott van, fehéredik rajtunk. A zsebünkből fogy és a szervezetünkben él. Lépjünk rá az ívre és figyeljük, ahogy haladnak a percek. A nappalok elvesznek és az éj, mely éltető erőt ad. Megszólal bennünk a hang és a szívünk ritmusra ver. Vadul, egyre gyorsabban megelőzve minden egyebet. Kér, még kíván. Beszélgetek veled, őt megérintem, majd a másikat átölelem, mert jól esik. Mert elönt a szimbiózis, az empátia. A szeretet és a boldogság. Minden csak a mentális állapotom egy része. A képzelet szülötte. A torz és megfoghatatlan lelkem gyermekei. Minden, minden, minden csak hallucináció. Nincsenek percek, mert nem érzékelem őket. Nincsenek órák, mert gyorsabban élek. Csak napok vannak, melyek feltűnnek, ha már elfáradtam. Mert édes a csók íze és azok álomba ringatnak. Ébredések hajnalban, majd a fényre és legvégül hangodra. A hangokra. A világi zajok beszűrődnek a szobába, elmémbe, és ha egyszer bejutott valami nincs távozás. Csak az emlék, mely segít, mely foszlik, mert a memória véges. Használom, használódik. Felakasztottam a végleteket. A közepét és az átmenetet nézem. Hova is kerültem? Mit is mondtam? Miről beszélek? Folytonos homályosságok, és pillanatnyi zavar a tudatban.