És néha elhiszem, hogy éltem már. Hogy a létem egy teljesebb létből került ide, ahol én voltam, önmagam. Itt meg csak vagyok, mint mindenki, bábú egy színpadon. Sokszor egyedül, leheletem megelőz és emlékeim a múltat idézik. A távolit. Még távolabbit, mint az első gondolat elénk tesz. Ösztöneim rámutatnak, hogy valahol már éltem veled. Továbbléphetnék. Egyről a kettőre, de felesleges. Most itt kell megküzdenem pillantásodért. Szilánkok, tövisek, melyek szívemben fájdalmat okoznak. Már nem egy lehullott Csillag, mely felsért, már nem a kés éle, mely véremet hűti. Csak az előzőből megmaradt apróságok. Az a kis apróság, melyért nem rég még könnyeim hulltak. Összetört a múlt. Ösvényeink kitaposva állnak előttünk, a csapások maradtak a helyükön. Egy kép csupán az emlék tartóoszlopa. Egy kéz, mely ráncos. Egy gyermek. A jelen. Itt élek, és éltem. Nem keresem, nem kutatom, hogy hol voltam, mert tudom, hogy a testemben rekedt repeszdarabkák tőled vannak. A hófehérség lassan felolvad. Eltűnik, ahogy a szellő mellőlünk. Küzdeni a maradásért felesleges, a halált, mint egy köntöst úgy tudjuk levetni magunkról. Beengedem magamba, lenyelem és megsemmisülök. Szétfoszlik, ha hagyom és hagyom. Mert van értelme, hogy utazzak. Hogy fogjam a lelket, hogy tartsam a bolygót kezemben. Elfér, itt a tenyeremen. A vacsora melegen tálalva és én még csak a parton. A hullámok a nádasok közt. Idén miénk a tavasz, az új tavasz. A jövő kitartás, és ha kitartok a következő is elhozza a szenvedélyt. Ott leszel, ahol mindig is voltál. Nem a földön, a talajon, melyen lépkedsz. Nem az ágyadon, ahol alszol. Nem, nem. Nem. Nem leszel Te sehol, ahol ember láthat, ahol érezhet más és más fia. Nem leszel Te sehol, mert senki vagy. Én táplálom létezésedet. Csak én és senki más. Örökké a jelentéktelenség fog csókolgatni. A bánat, a szomorúság és a méreg, mert meg fogod kóstolni újra és újra. Mindig megkóstolod, ez a sorsod. Ébresztő legyen. Már meghaltál értem egyszer és most ismét eljöttél. Ide, hozzám. Fogadd el a virágot, és vegyüljön egybe illatod valami meglévővel, hogy hasonlatba tudjalak keverni. Hogy el tudjalak mondani, hogy létezel és nem csak én találtalak ki. Hogy tudja más is, hogy milyen lehetsz. Mert álmodom. Megint. Jó reggelt. A szél, vihart kavar lassan, ilyen a nyugalom. Átázva és fázva várom, hogy száradjon. A sárban látom arcomat, nincs már tisztaság. Csak idebent. A világ, az emberek nem érdemlik meg a tisztaságot, így nyeli el őket a valóság. Az est, az éj, mely elhoz, mely itt tart, mely átléptet a kapun. Az akadályokon. Mikor alszom? Mikor írok, mikor veled vagyok, mikor eszem, mikor éhezem, mikor nincsenek érzések? Hol élek? Ott ahol szeretsz, vagy ott ahol fizikai valód látható? Kimondanám, elmesélném, hogy ki vagy, hogy merről jöttél, és hogy egy másik világban őszintébb voltál hozzám. Lehull a lepel, később talán, de lefog. Nincs otthonod, elhagytak. Bennem laksz már évek óta. Testem a házad, a börtönöd, mert nem enged el. A kéz vezeti a gondolatokat, mutatja és láthatom őket. Olvashatom, de Te belülről nézheted. Nézheted, engedem. De nem engedlek el. Megtehetném, valószínű, hogy már meg is tettem. Nem ma, nem is tegnap. Akkor, amikor még nem ebben a testben üdült a lelked. Köszönöm. Hogy ki vagy? A hitem. A neved? Én elhiszem.