Csak a sötétségben látunk igazán. Ott érezhetjük, hogy élünk. A fényt és a látást mind-mind képzelhetjük. Egyedül a sötétség, mely nem tud hazudni, melyben nincsenek képek. A fekete semmi. A csend. A halhatatlanság. Peremén ülve a magánynak és az eltorzított valóságnak ráeszmélek, hogy ami körül vesz, nem más, mint emberi. Mert ember vagyok én is. Totemeket, bálványokat emelünk és kitalálunk különböző isteneket. Hitünk szerteágazó, mint a folyótorkolatok. Egy pontból indul és bele ér a nagy mélységbe, a végtelenségbe. Ahogy a hitünk is belőlünk indul, de nincs vége. Egy valami véges, a lélegzetvételünk. Ha nincs, nincs miről írni. Ha van, akkor túl sokat akar. Elárasztja a tüdőt, de mivel? Levegővel? Van, létezik? Vagy ezt is csak mi találtuk ki? Újabb és újabb dolgokat kergetünk, de vakon. Feláldozunk életeket egy-egy célért, azért, hogy valaki a hierarchia csúcsán legyen, majd ha felért ledöntse a maga aláépítetett. Miután elérünk valamit, már nem fontos. Az út, a küzdés, a szenvedés azért, hogy megérintsük, hogy a magunkénak tudhassuk az a lényeg. Nem más. Soha nem is volt semmi más. Csak a relatív távolság élet és halál között. Tervezünk, építünk, felemelünk hamis hiteket. Vétkeink sorakoznak, és a bárd éleződik. Lesz, aki elvégzi a feladatot. Mindig is volt. Bolyongani. Majd jönnek a lovasok és elviszik az összes szívet. A dobogás, mely belülről volt hallható, néma lesz. Ahogy szemünk lehunyva és ajkaink bezárva állnak. Mindegy, hogy kinek adod tiszteleted, mindegy, hogy kit becsülsz és emelsz a magasba. A vége ugyan az. Bekövetkezik, melyre sose számítottunk, melyre az éppen élő nincs felkészülve. Hogy miért pont veled vagy velem? Mert megérdemeljük. Elkezdődött. A romlás itt jár a Földön és a testek elernyedve esnek, zuhannak. Átkozódni, szidni és nem foglalkozni vele könnyebb, mint elfogadni. Mint felismerni a bűnt. A hibákat. Belátni, hogy emberek vagyunk és nem istenek. Az isteneket mi alkotjuk, hogy legyen mire támaszkodni, ha már semmi nem mutatja az utat. Akkor léteznek? Vagy csak a tudatunk hiteti el velünk, hogy van egy felsőbb és megértőbb hatalom? Hatalom? A hatalom irányít, parancsol, és nem engedi, hogy szabad légy. Mert mi a szabadság, ha nem az önzetlenség? Vonhatunk párhuzamokat, menekülhetünk és elfordulhatunk, háttal a világnak. De amerre fordulsz, ott is van valami. Ha lehunyod szemed, és nem látod. Ha befogod füled és nem hallod. Ha eltereled a gondolataidat és nem foglalkozol vele, attól még ott van. A hiba ott van. Benned. Ember. Ahogy bennem is, hiszen egyek vagyunk. Mindenki mindenkivel. Kíváncsian várom, hogy merre dőlnek le a keresztek a toronyról, hogy a tűz mekkora pusztítást végez. Hogy a víz hol tör be először a medencébe. Hogy a szél, melyik gyermeket repíti fel a felhők karjaiba. Hogy morbid és fáj? Elhiszem, de attól még igaz. A természet az isten, nem a képzelet szüleménye. Az őselemek, melyek régóta itt vannak. Azok az istenek. Ma is köztünk. Küzdünk, de a remény kihalóban. Ezért a hitet felkarolva próbálunk túllépni és Isten eléri, amit akar. Azt, hogy higgyetek neki és általa éljetek. Szeretet, béke. Csókolom, szeretne még valamit?