Létünk folytonos küzdelmekkel újabb és újabb ösvényekre csal minket. Az ösztöneim ellentmondanak a szív sugallta vágyaknak, az álmoknak. A lélek folytonos harca a túlélésért, az elsorvadt szerelem maréknyi vigaszának igazolása végett. A gondolatok keverednek, a szem lehunyva idéz pár pillanatot. Talán még nem késő elmondani, hogy mennyit is jelent, hogy a mélyből felkaroló angyalok hazug segítségei erőt adnak. Ismeretek, ismeretségek és a múlt állandó beköszönése a jelennek. Tőled, nekem. Általam megírva fekszenek a betűk a sorban, amíg az ajkak barlangként nyílnak a világ felé. Beköszöntött a napsugár, a fényesség a pokol tornácára. Könnyebb cigarettát gyújtani, ha van tűz a közelben. A parázs izzik, és a halandóság újra küzd önönmagával. Napjaink ellöknek egymástól és csak az érintés, mely közelebb húzza a távoli el nem múlót. Hova szöksz? Menekülsz netán? A park kitaposott zöld csapásai előttünk sorakoznak és egyesével útra kelünk. Jobb oldalon a fiatalság naiv ábrándjai, amíg mellette a beletörődött magány. A sorok rímekkel szabott képmásai újra felmerültek bennem, lapra vetett életem ismét feltöltötte magát. Miattad, és részben talán érted is. A jövő kietlen pusztáit csak azzal lehet benépesíteni, amit már ismerünk, amit a múltból húzunk elénk, mert az ismert az, ami építeni tud. Bátortalan haladások nem szülnek utódokat, de nem is csalnak meg. Napnyugta. Lassú és páratlan minden egyes pillanata, pedig életünk összes napján látjuk. Egyedi, különleges és társalgást követelő. Mellettem ülő leány látja az arcomat érő utolsó sugarak erejét. A megkopott lélek, ernyedő lélegzetét, mely kapaszkodik, mely reménnyel teli beteljesülést kíván. Ránk olvadt az éj, a Hold kerekedik és ereje kiszámíthatatlan. Ahogy mindannyiunk hatása a másikra. Hol vagy most, Te ismeretlen új? Te szerteágazó létbetörő? Hol vagy miközben én iszom a kávém és újabb cigarettára gyújtok? E világi létezésünk folyó medrei egymásba sodrottak, és amíg Te boldogan mosolyod domborítod, én gondolkozom, hogy merre a vége, mert a végletek hosszú párhuzama egyszer elágazik. Egymásba font karjaink, a percek, melyeket szellő ölelt szívem helyett, valahol kihalni látszanak. A bizonytalanság és kétség beszél belőlem. Váratlan pislantás, mely felém vetődik, egy ingatag bemutatkozás, mely örökre szól. Szól? Kihez, és miért? Hova soroljam az okot, mely követett? Az értelem előtt a kérdőjel bevágta magát, és a tudat nem hagy szabadulni. A börtön lekövezett, a vasrácsok erősek, és kívülről nézel befelé. Szavaim szeszélyes mivoltát magyarázhatom magamnak, a világnak. A feltörekvő érzések kikívánkoznak, a messziségről alkotott képek szeretnének vászonra kerülni, de nincs, ki meghallgassa, meglássa. Ha a hang őszintén szól hozzám, szívesen hallgatom, ha kihasznál, átlátom, elfogadom és hagyom. Nem a sorrend számít, nem érdekel, hogy melyik helyen állok, hogy merre vezetnek és térnek az útjaim. Valamerre kilyukadok, nem keresem és kutatom a végét, élek itt, jelenleg a jelenben. Képzeletem elmereng és lát egy hűs bort pihenni poharak mellett. Testet, mely csókra éhes. Lelket, mely megértés, tiszteletet és törődést kíván. Hívj, és fogadd el, hogy a titkolt idők alatt, együtt a mindenségnek háttal lehet boldog az a perc. A pillanat, mert az állandó, az örök elfogadhatatlan.